Termék életciklus és ami mögötte van

 Aidoo önfeledten játszott egy csúcskategóriás „almás” mobillal egy ghánai folyóparti falucskában. A kisfiú csakhamar megunta a játékot és odarohant bátyjához, akit éppen lefoglalt a TV. Aidoo szerette volna felhívni magára testvére figyelmét és egy jól irányzott mozdulattal belevágta a telefont a TV kijelzőjébe. A történésre felfigyelt édesapjuk is, aki a frissen szerzett mosógépet bontogatta. Odalépett hozzájuk és megdicsérte a szorgalmas fiúkat, majd lángokba hajította a műanyaggal borított fém vackokat. Ez a szituáció szinte elképzelhetetlen lenne, ha nem egy afrikai szemétváros adná a helyszínt a jelenethez. Aidoo és családja egy olyan faluban él, ahol napi rendszerességgel érkeznek szállítmányok Európából és Észak-Amerikából olyan elektronikai és háztartási cikkekkel megtöltve, melyek akár pár hónapja még a minket szolgáltak ki.

De hogy is jutott a pár éves telefon a ghánai szeméttelepepre?

A probléma egyidős a tömegtermelés kezdetével. Ahhoz, hogy el lehessen adni valamit, vevő is kell. Ha mindenünk megvan, és jól működik, nem rohanunk újért a boltba. A modern gazdaságot és a termelést azonban a piac szabályozza, és a cél az, hogy a nagy mennyiségben gyártott termékeket mihamarabb el lehessen adni. Ez az alapja a tervezett amortizációról szóló elméleteknek, miszerint a gyártók szándékosan olyan termékeket hoznak forgalomba, amelyek könnyen tönkremennek és szinte lehetetlen a javításuk.

Hogy mi igaz ebből?

Nem tudjuk. Aidooék mindenesetre egy olyan szeméttengerben gyűjtögetnek, amit az előző pár évtized nyugati fogyasztói vásároltak meg.

Közgazdász mennyország és mérnök pokol

A XX. század elején a gyártók még a használati cikkek tartósságát és időtállóságát hangsúlyozták, de csakhamar észbe kaptak, hogy a folyamatos gazdasági fejlődés és a vásárlási kedv nem fokozható a végtelenségig. Nem lesz igény egy második mosógépre vagy egy új ruhára, ha még a réginek semmi baja. A 20. század közepének egyik divatszimbóluma, a Dupont cég által gyártott forradalmi nejlonharisnya volt, mely a második világháborúban szinte valutaként szolgált. A könnyű ruhanemű olyan strapabírónak bizonyult, hogy akár autó vontatásra is lehetett használni. Az ötvenes évek végére azonban a terméket megunták, és a csodás műanyagot kidolgozó mérnökök új feladatot kaptak. A megbízás olyan új nejlonanyag kifejlesztésére szólt, amely gyengébb, mint az előző. El is készült a vékonyabb és a reklámok szerint sokkal kényelmesebb ruhanemű, de könnyen szakadt és gyakrabban kellett cserélni is. A cég, így biztosította a termeléshez szükséges fogyasztókat, derült ki egy az Európai Unió által végzett kutatásból.

A Műegyetem Gép- és Terméktervezés Tanszékének docense, Horák Péter szerint az egyetemen a hallgatóikat nem tanítják kevésbé tartós termékek tervezésére. De tény, hogy a termékek ilyenek, és látjuk, érzékeljük, hogy a régen gyártott cikkek tovább bírták. A szocializmusban állandó nyersanyaghiány volt és a gazdaságot az állam és nem a piac szabályozta. A gyorsan romló termékek gyártását rendeletek tiltották, és komoly szankciókkal járt, ha például egy NDK turmixgép 25 éven belül bemondta az unalmast. A keleti blokk nem tapasztalta meg a szabad piac előnyeit, de a túltermelés hátrányaitól sem szenvedett.

Nem elég, ha működik, a legújabb kell

A brit Lincoln egyetemen tanító Neil Maycroft tanulmánya szerint a tervezett elavulásról azért nehéz beszélni, mert mindenkinek vannak ehhez köthető benyomásai, de a témáról nagyon kevés igazi vita folyik, inkább csak „anekdotázni” lehet róla. Az nyilvánvaló, hogy a cégek nem teszik ki az ablakba, ha ilyen módszereket alkalmaznak. “Az ilyen technikák nagy lökést adnak a bevételeknek és a foglalkoztatottságnak.” – állítják a tervezett elavulás pártolói, akik gazdasági okokkal magyarázzák annak létjogosultságát. Maycroft szerint senki nem próbálta tagadni az ilyen stratégia eladásokra és profitra gyakorolt jótékony hatását.

Maycroft szerint a rendszer logikájából is következik az elavulás: „Ha a kapitalizmus olyan történelmi erő, amely a fejlődést azzal segíti, hogy mindig a megújulás felé fordul, akkor szükségszerűen elavulttá teszi azt, ami régebbi. Abból pedig, ami tönkremegy, vagy kimegy a divatból, szemét lesz. A verseny ugyanakkor korlátozza a túl nagy kilengéseket.” Azt is megjegyzi, hogy manapság a korábban alkalmazott trükkök egy részétől már törvények védik a fogyasztókat. Egyes termékek garanciaideje növekszik. Fontos szempont lett a tartósság hátterében a környezetvédelem is. A tervezett elavulás szerinte már régóta egyre kevésbé jelenik meg a termékekbe beépítve: inkább a design és a divat motiválja. Az pedig az emberek saját döntése, hogy akarják-e követni a divatot, vagy sem.

Ha elromlik, vegyen újat!

A Horák Péter szerint az, hogy a termékek ma kevésbé tartósak, nem annak köszönhető, hogy kifejezetten ez lenne a terméktervezők feladata. A jelenség hátterében inkább az állhat, hogy a költségek visszafogása érdekében olcsóbb alkatrészeket, alapanyagokat kell használniuk, emiatt rövidül le a termékek élettartama. „A nyomtatók sokkal rosszabbak, mint régen, ez tény, de azt is meg kell nézni, hogy mennyivel olcsóbbak, és ehhez milyen alapanyagok felhasználására van szükség” – fogalmazott. A költségcsökkentés érdekében ma már fő szempont, hogy a termék minél gyorsabban, egyszerűbben, és így olcsóbban összeszerelhető legyen. Kevés csavart, törékeny műanyag bepattanó füleket használnak. Vagyis a termékek olcsók lesznek, de nem lehet őket javítani.

Veszeli Ferenc nem márkaszervizben, hanem egy apró és gyéren megvilágított pincehelyiségben, szétszerelt mosógép-, porszívó-, centrifugahalmok között dolgozik. Több mint negyven éve foglalkozik javítással, és mikor felmerül a téma, rögtön sorolni kezdi a példákat:

“Régen egy porszívó harminc évig elműködött. A maiak indokolatlanul nagy teljesítményűek, emiatt melegszenek, és hamar tönkremennek.” Jellemző, hogy olyan speciális csavarokat használnak és el is dugják őket, hogy csak a márkaszerviz tudjon hozzáférni a rossz alkatrészekhez. “Ez itt a forgórész, ez az álló, ez a lapát. Külön nem árulják, egyben nyolcezer forintba kerül, külön-külön viszont pár száz forint lenne.— Mutatott egy motorra. — Sokszor úgy csinálják, hogy a fődarabokat ne lehessen szétszedni. A darálók, mixerek, habverők műanyag fogaskerekei ócskák, és nagyon gyorsan lekopnak. A motorok túlmelegszenek, a gépeket képtelenség otthoni körülmények között javítani. És ezt a mérnökök is tudják”- mondta a szerelő, hozzátéve, hogy próbál segíteni minden hozzákerülő problémán, de néha kénytelen azt javasolni a tulajdonosnak: legközelebb vegyen olcsó kisgépet, és ha tönkre megy dobja el, és vegyen újat. Előfordul az is, hogy készüléket a szakszervizekben sem lehet javítani már. Vagy a típushoz már nem gyártanak alkatrészt, vagy itthon nincs szakszervize a terméknek.

Az informatikai eszközök esetében az elavulás még fokozottabban megjelenik. Hiszen akár még működőképes telefon, vagy számítógép pár szoftver frissítés után kényelmetlenül lassúvá vagy használhatatlanná válhat. A gyártók olyan iramban fejlesztenek, hogy egy csúcskategóriás készülékből is lehet pár év alatt kőkori kacat. A szoftvereket nem lehet „visszabutítani” akkor, sem ha előző generációs eszközünknek semmi baja.

Tény, hogy az Apple-termékek a szoftverek újszerűségének, egyszerűségének köszönhetik a népszerűségüket, nem pedig a hardver tartósságának. A készülékek kitalálói szeretnék, ha az ember mielőbb újat venne belőlük. Ezt az általában 12-18 hónapos garancia és a horribilis összegekért megváltható plusz egy éves kiterjesztés is jól mutatja.

A jelenség Fülöp Zsuzsanna, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság szóvivője szerint sem új keletű, mégsem szoktak ilyen jellegű panasszal fordulni hozzájuk. A hatóság ugyanis csak a garanciákkal foglalkozik, nekik pedig az a dolguk, hogy az erre vonatkozó törvényeket betartassák. „A gyártási folyamatba nincs beleszólásunk” – tette hozzá.

Akad még több példa olyan technikákra, amelyek a tervezett elavulást szolgálhatják: a nyomtatókba épített lapszámlálók, vagy túlmelegedő kondenzátorok lapostévékben, monitorokban, játékkonzolokban.

Horák Péter szerint a tervezett elavulás nem más, mint ócska alapanyag választás. A barkácsáruházban lehet kapni párezres „hobbi” fúrógépet, amely gyorsan elromlik és drága profiknak készült munkaeszközt is, ami csúcsminőségű anyagokból készült. A gyártók „igazodnak” a vásárlói igényekhez, így olyan gyártási technológiákat és anyagokat használnak, amivel a legolcsóbb termékeket állíthatják elő. Azok minden hátrányával együtt.

A szeméthegy Afrikába megy

A kitermelt nyersanyagokból a rengeteg árucikket gyártanak, adnak el, majd hosszabb-rövidebb idő után kidobnak. Ez a folyamat, a termék életciklusa. A XXI. században ezek az állomások földrajzilag is elkülönülnek egymástól. A gyártás Ázsiában összpontosul, a fő vásárlóerőt a nyugati fogyasztók jelentik, a szemét azonban Afrikában terheli a környezetet.

Itt tértünk vissza Aidooékhoz. akik, mint oly sokan a térségben, próbálnak pénzt csinálni a hulladékból. Általában a legegyszerűbb utat választják, például elégetik a kábeleket. Közben persze ólom, kadmium, bróm, réz és más veszélyes anyagok kerülnek a levegőbe és a talajba.

Az ENSZ szakemberei kiemelték, hogy a helyi lakosok ugyan tisztában vannak a rájuk leselkedő veszélyekkel, de mivel megélhetési gondjaik vannak, így nem foglalkoznak velük. 2006-ban ugyan a világ legnagyobb számítógép-gyártói önként megígérték, hogy termékeikből száműzik legveszélyesebb vegyi anyagokat, de sajnos ezt csak kevesen tartották be. Ghána már évek óta az európai szemét célpontja. Mivel az elektronikai hulladék exportja illegális, használt cikként kerül a használhatatlan szemét az országba, többnyire azzal az indokkal, hogy segítsék az afrikai ország elektronikai felzárkózását. Ezzel a mesével csak az a baj, hogy Aidooéknál nincs áramszolgáltatás.